Mit ábrázolnak ezek a képek? – tette fel a naiv, de őszinte kérdést a takarítónő, tegnap este, mikor zárás után bekéredzkedtem az épületbe, hogy egyedül nézhessem végig a képeket és a rendezést. Azt válaszoltam – kicsit dühösen – hogy nem ábrázolnak semmit. Aztán elkezdtem ezen gondolkodni, és arra jutottam, hogy nem teljesen volt igaz, amit mondtam a hölgynek, de felbosszantott – az egyébként egyáltalán nem provokatívnak szánt – kérdése. Csak azt szerette volna tudni, hogy mit mondjon azoknak, akik megkérdezik, hogy mégis mi ez?

Több kérdést is felvet számomra ez a naiv, de őszinte kérdés. Először is: hogyan kérdezhet valaki ilyet? Vissza kellett volna kérdeznem: – Maga szerint ábrázolnak valamit ezek a képek? Nem tudom, mi lett volna a válasz… Mindenesetre elgondolkodtató, hogy miért nem hisznek az emberek a szemüknek. Hiszen, ha a hölgy egy kicsit is hitt volna a szemének, akkor biztosan nem teszi fel a fenti kérdést, mert nyilvánvaló, hogy nem ábrázoló képek előtt állunk.

Másodszor azonban: való igaz, hogy mai korunkra jellemző, hogy a betű, az értelem, a ráció határozza meg a gondolkodásunkat. Nem a szemünkkel, hanem az agyunkkal látunk, nem hiszünk a képnek, sokkal inkább a szónak. Azaz a szónak, a szövegnek, a magyarázatnak nagyobb a hitele, nagyobb az ereje, mint a képnek. Előbb gondolkodunk, és utána kezdünk el nézni; prekoncepciókkal közelítünk a látványhoz, és tudni véljük, hogy mit fogunk látni, és ennek mi értelme van. Azaz a hölgy kérdése ekképp is értelmezhető: Hogyan illeszthető a látvány az általam ismert sémákba? A képekhez nem véletlenül keressük a szöveges értelmezést, és nem véletlenül fordul tízből kilenc ember a képaláírás felé, amint belép egy kiállításra. A szöveg címet és ezzel biztonságot ad, elhelyezi az időben, átértelmezi, kategorizálja, számos plusz információval látja el a képet, amire rátekintünk.

Mit ábrázolnak a képek? Mondja el valaki, aki ért hozzá, hogy mit kell látni, és készségesen azt fogom belelátni, amit elmesélt. Hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, minthogy sokan egy-egy absztrakt, vagy non-figuratív festményben is a formát, az alakot, a látványt keresik. Ha megtalálják az ismerős formát, már másként nem is tudnak a képre tekinteni, mint látványra, számukra ez a forma ugrik elő újra és újra a képből. Ilyen értelemben a szemünk nem tiszta, a látásunk a korábbi tanult sémák szerint determinált, akárha mindig szemüveg lenne rajtunk. Abban pedig, hogy milyennek látunk valamit, talán nagyobb szerepe van annak, hogy mit hallunk, mit tudunk róla, mint annak, hogy valójában mi van a szemünk előtt.

Harmadjára pedig: megvan a hölgynek a maga igaza, hiszen a festészet az elmúlt 500 évben sokat foglalkozott a jelenségekkel, a látvánnyal, a „valóság” optikailag minél tökéletesebb leképezésével, valósághűséggel – vagy a látvány illuzionisztikus megidézésével. Sokan hozzászoktak, hogy a festményen látható dolgok felismerhetők és általában megfeleltethetők egy, a valóságból ismerős tárggyal. Sőt olykor össze is zavarnak bennünket, olyannyira, hogy összekeverjük őket a valósággal. Ugyanakkor a festmény lényege (ekkor sem) a látvány optikai, illuzionisztikus valósághűségében rejtőzött, hanem a kompozíció, a színek, a fények, a faktúrák és az interakciók nehezen megragadható harmóniájában vagy diszharmóniájában. Az elmúlt száz évben az ábrázolás, a látványból való kiindulás a képzőművészetben háttérbe szorult.

Mi lehetne az adekvát válasz a hölgynek? Az „érzéki képződmény” (Heinrich Gomperz fogalma), ami minden esetben emberi alkotás eredményeként jön létre, mint műalkotás, Seres esetében soha nem depiktív, azaz lefestő, ábrázoló, hanem ’piktív’, azaz csak festésként (plasztikai értelemben) hat. „Míg a leképező művészetben minden művészi tevékenység meglévő tárgyakat vesz alapul és ezeknek legalább egy tulajdonságát absztrahálja, a nem ábrázoló művészet alapjaiban új tárgyat hoz létre…” és vezeti be az érzéki világba. Olyat mutat meg, ami korábban nem létezett. A művész így egyszerre készít és felmutat (Dietfried Gerhardus), tehát új világot teremt, amelynek látása és befogadása éppúgy tanulás eredménye, akárcsak a jazz hallgatása, vagy a perspektivikus látvány illuzionisztikus térként való felfogása.

Seres legújabb képei levegősek – szellősek, könnyedek – testetlenek, egyszerűek – tiszták, áttetszőek – anyagtalanok, illékonyak – dinamikusak. Minimális eszköztárral, kevés színnel, olykor monokróm világban dolgozik. Képein ugyanannyi a festék, mint a nem festék, telített folt és üresség egymást kiegészítve támasztják egymást és hozzák létre a látványt, akár a hang és az azt tagoló csend a muzsikát. A festett felület és az üres vászon párbeszéde hozza létre azt a kompozíciót, amelyben nem is mindig egyértelmű, hogy melyik határozza meg a látványt; vajon az üresen hagyott hiányok, vagy a megfestett felületek. Olykor az utóbbiak, máskor az előbbiek ugranak közelebb és táncolnak a szemünk előtt. Ahhoz, hogy a hiány jelentőségét megértsük, idézzük fel Lao-Ce Tao Te Kingjének 11. versét, amit itt két fordításban is felolvasok.

Harminc küllő kerít egy kerékagyat,
de köztük üresség rejlik:
a kerék ezért használható.
Agyagból formálják az edényt,
de benne üresség rejlik:
az edény ezért használható.
A házon ajtót-ablakot nyitnak,
mert belül üresség rejlik:
a ház ezért használható.
Így hasznos a létező
és hasznot-adó a nemlétező.
/Weöres Sándor fordítása/

a kerékagy középen ül
benne harminc küllő egyesül
köztük a Semmi ha meg nem bújna
kerék kocsi nem gurulna
végy agyagot vizeset
formálgass edényeket
edény mélyén ül a Semmi
Semmiben a nem-semennyi
vágj ajtót ablakot
kinézni ki-bemenni
a szoba attól lakható
hogy Létre kelt benne a Semmi
azért
a Létezőé a haszon
a Semmi rá az alkalom
/Karátson Gábor fordítása/

Mindezt azonban csak akkor tudjuk megtenni, ha magunkat is – bizonyos értelemben kiüresítjük, kipucoljuk. Hiszen a nem ábrázoló festmények világára csak akkor tudunk ráhangolódni, ha mindazokat a prekoncepciókat, előítéleteket, amelyeket a festészetről korábbi tanulmányaink során belénk égtek, és mindazt, amit gondoltunk róla, (egy időre) elfelejtjük. Ezt segíti az itt látható festmények mérete, szinte körbevesznek minket, lehetőséget adva arra, hogy közelebb és távolabb lépve a vásznakhoz, belépjünk a festmény terébe, feloldódjunk a hangulatokban. Ekkor lehetőségünk van a látható világtól elrugaszkodva az érzések, az érzékiség non-verbális világába való belépésre.

Schneller János művészettörténész

Elhangzott: 2019. október 3-án a K11 Művészeti és Kulturális Központban

Seres László Képek cím nélkül c. kiállítása november 6-ig látható a K11 Galériában (1075 Budapest, Király utca 11.)