BÁNKI Ákos

Akárcsak az üvöltés, a sóhaj, a lihegés, a nevetés: a beszéd szempontjából formátlan közlések, mégis a verbális kommunikáció legerősebb érzelmi töltéssel rendelkező hangjai, hasonlóan Bánki nonfiguratív kifejezésmódja az indulat közvetlen – tulajdonképpen formátlan – artikulációja.

A formátlanság, a túlburjánzás, a zaklatott mozdulatok átvágják a képek kereteit, hiába a festő minden próbálkozása arra nézve, hogy az indulatokat keretek közé szorítsa.

Így a képek egy nagyobb egész részeiként is értelmezhetők, olyan képkivágatokként, amelyek egy hálózat egy-egy látható részleteként adnak bepillantást egy olyan világba, ahol vizuálisan minden összekapcsolódik, mint az idegrendszer pályái. Függetlenül attól, hogy a művész vízszintesen vagy függőlegesen hozza létre őket, megfestésük során birtokba veszik a műterem teljes felületét, olyan – Bánki terminológiáját használva – pszichikai teret hozva létre, amelyben festő és befogadó találkozhat és egyaránt otthonosan érezheti magát.

Bánki képei a levegő közegében bomlanak ki, kapcsolatban vannak a tűzzel, a füsttel és a lélekkel, és mindennel, ami képlékeny, formátlan. Látványviláguk dinamikus, állandó mozgásban van, akárcsak a zene, összességében befejezetlennek hatnak, a szemünk előtt bomlanak ki, idejük így mindig a jelen.

/részletek Schneller János szövegéből, mely Bánki Ákos Lélekvirágok című kiállításának megnyitójaként hangzott el a Miskolci Galéria Rákóczi-házban, 2019. február 21-én/

Képei