RONGA Eszter

Ronga képein a tájban mozgó ember és a végtelen táj egymás relációjában válik csak értelmezhetővé, hiszen a homogén színfelület, csak a rajta megjelenő emberi figurák által válik tájjá, míg a tömeg miniatűr emberkéi a mögöttük feszülő színfelület és a rajta képződő vetett árnyékok révén válnak csak érzésekkel teli figurákká, egy-egy ismeretlen történetté. A képek egyszerre szólnak a táj végletekig redukált absztrakciójáról és a staffázs posztmodern újraértelmezésének lehetőségeiről. Hiszen az izolált csoportokba verődő alakok viszonyítási pontok nélkül olyan hatást keltenek, mintha egy virtuális térszimulátor homogén felületén mozognának − egy olyan univerzumban, ahol az uniformizált tér minden irányban végtelenül tágul. Így az irányvesztés, az inerciarendszer nélküli végtelen tér, a semleges, mindent beborító egyszínűségből fakadó szorongás feloldódik a látszólag könnyed dekorativitásban.

„Végy egy színteret, töltsd meg apró emberekkel, akik mind a saját útjukat járják − képeimen az emberek és a terek sajátos ritmusokba rendeződnek, a mozgás, a fény és a létezés élményét közvetítik nézőik számára.”