Abban a helyzetben vagyok, hogy nem először nyitok meg Ferenczy-kiállítást, az éppen tíz évvel ezelőtti tárlat, a Terepjáték volt az első. Ebben a merész színekkel operáló, aprólékos festésmódú, jellegzetesen imaginatív, gyakran humoros, figuratív festői világban az elmúlt években némi komorodást észlelhettünk, amely például a monokróm háttérszínek alkalmazásában érhető tetten. Innen nézve talán nem tévedek, ha ezt a finom hangulati váltást és az állat tematika dominánssá válását ahhoz az élményhez is […]
Abban a helyzetben vagyok, hogy nem először nyitok meg Ferenczy-kiállítást, az éppen tíz évvel ezelőtti tárlat, a Terepjáték volt az első. Ebben a merész színekkel operáló, aprólékos festésmódú, jellegzetesen imaginatív, gyakran humoros, figuratív festői világban az elmúlt években némi komorodást észlelhettünk, amely például a monokróm háttérszínek alkalmazásában érhető tetten. Innen nézve talán nem tévedek, ha ezt a finom hangulati váltást és az állat tematika dominánssá válását ahhoz az élményhez is kötöm, amit a bécsi Természettudományos Múzeum hatalmas gyűjteménye, a szervetlen és a szerves anyag enciklopédikus történetét bemutató ódon terek, preparátumok jelentenek, ahol a rend, a gazdagság és a kuriózumok immár nem képesek (vagy nem is óhajtják) leplezni a célirányok elhalványulását.
Hosszú évek egyfajta közös generációs tudatban is edződő barátsága köt tehát a művészhez, ami ráadásul egy olyan város – Nyíregyháza – oktatási intézményében kezdődött, amely mostanság és már egy ideje kulturálisan leginkább attraktív és expanzív állatkertjével azonosítja önmagát. Azt javaslom, fókuszáljunk, azaz zoomoljunk az olajfestmények és a messziről akvarelleknek ható akrilrajzok sorozatának közös terében a cím által is hangsúlyozott témára: a festő állatkertjére. Az állatkert, sőt, ahogyan itt áll, a saját állatkert kapcsán néhány történetet szeretnék felidézni kommentárként Ferenczy Zsolt képeihez. Önmagában ezek mind ismertek, s mindegyik az ember és az állat kapcsolatáról mesél, s nem utolsósorban mindegyik novemberi történet.
Időrendi sorrendben először 1904-ben járunk, amikor az európai tudományos körökben hatalmas és korántsem várt lelkesedés lett úrrá, a lelkesedést pedig Wilhelm von Osten, egy nyugdíjas porosz tanár és Hans nevű nyolcéves lova váltotta ki. Az okos Hans, akit a szakirodalom azóta is így emleget, valódi szenzáció volt, ugyanis komoly és egyébként kellően szkeptikus tudományos társulatokat (zoológusok, pszichológusok, fiziológusok, állatorvosok és cirkuszigazgatók voltak eme alkalom szülte társulatok tagjai) győzött meg arról, hogy tud számolni, fényképek alapján felismer személyeket, ismeri az abc-t, leolvassa az óráról az időt, s egyéb fantasztikus képességekkel rendelkezik. Még épphogy csak megszáradt a pecsét a szakértők által kiállított jótálláson, a ló bizonyítványán, amikor egy a ló körül ügyködő tudományos segédmunkatárs később bebizonyosodó cáfolattal állt elő, hogy az állat rögtön összezavarodik, ha produkciója közben nem tud olyasvalakire figyelni, aki tudja az eredményt, a megoldást. Ezt egyébként a cirkuszi szakemberek mindig is sejtették szemben az akadémiai professzorokkal. Okos Hansból így lett tehát az etológia csodája helyett a kommunikációelmélet esettanulmánya, s ami igazán érdekes, tudományos berkekben úgy is emlegetik ezt az esetet, mint az ún. okos Hans traumát, vagyis azt a paradoxont, hogy a tudományos blama következményeképpen az állatpszichológiai kísérletekből ezek után megpróbáltak szigorúan száműzni minden ember és állat közötti interakciót. A tapasztalat: az állatok számára az emberek éppen ez utóbbiak számára kellemetlen módon átláthatóak.
1928-ból való a következő dátum. Ez ugyanis a világ leghíresebb egerének, a Hollywoodban saját csillagot kapó rajzfilmfigurának, Mickeynek a születési éve – és Andy Warholé is. Érdekes, hogy a pontos dátum után Warhol esetében kell többet kutatni. Mickey november 18-án született, és már fiatalon öreg volt, afféle puer senex – Amerika ifjú aggastyána és fétise. Warhol Double Mickey Mouse címen 1981-ben kettős portrét szentelt a kedves kis állatnak, aki így felnagyítva még inkább szimulákrum, nem másolt és nem is eredeti. Része és alakítója annak a hiperrealitásnak, aminek megteremtését éppen megteremtőjének, Walt Disneynek szokták tulajdonítani. Mindannyiunk kis egeréről és érzelmeiről egyébként mostanság terjed egy internetes rémtörténet, afféle igazi creepypasta is, amely szerint a Disney-dvd összeállítói felfedeztek egy addig ismeretlen kópiát. A borzongató történet szerint a filmet először végignéző munkatárs rögtön öngyilkosságot követett el, a filmben pedig a sétáló Mickey a zűrzavart hordozza és jeleníti meg, a képkockák zajosak, s a disszonáns zongorazene egyszer csak horrorszerű sikoltozásba csap át, a rajzfilmfigura és maga a film is felbomlik. Akit kíváncsivá tettem: a rajzfilm a youtube-on az Öngyilkos egér címen nézhető meg.
Ferenczy Zsolt sajátos állatkerti-művészeti panorámájához még két referenciát idézek fel röviden. 1970 novemberében (azaz Ferenczy Zsolt születésekor) Joseph Beuys és Terry Fox a düsseldorfi művészeti akadémián az Izolációs-egységet, azaz a Halott egér akciót hajtották végre. Beuys hatalmas méretű, gombok nélküli nemezöltönyében egy halott egeret tartott a kezében. Beuys valóra vált álma az akció előtt ugyanis az volt, hogy az egér, amely három évig élt a szobájában az ágya alatt, meghalt. Az egér tetemét – vagy legyünk következetesek, és mondjunk inkább holttestet – egy lemezjátszó forgó tányérjára helyezte.
Az utolsó, pusztán felvillantott referenciám pedig a bárgyú giccset, plüssöket, fröccsöntött állatfigurákat művészettörténetileg felmagasztosító Jeff Koons híres szobra, a Michael Jackson and Bubbles 1988-ból, amely a majmát ölelő popsztárt ábrázolja, s a két egybeolvadó figura ironikus témája akár az emberi evolúció is lehet, a hibriditás, az ember és állat közötti határvonal, a még nem ember és a már nem ember találkozása.
E sztorik és példák széttartó szálai után immár az összefogás és az összefoglalás a feladatom: milyen is a Ferenczy-képek állatkertje? Peckes nyúl-úrfik, totemállat-jegesmedve, hatalmas tyúk, szomorú, Jackót gyászoló Mickey egér, s legfőképpen agancsos állatok: a tárlat kicsiny állatsereglete nem az allegorizáló ábrázolások hagyományába illeszkedik. Ferenczy festményein az állatok az okos Hans-féle figyelemmel tekintenek ránk, fenyegetőségük éppen az egykedvű pózolásban rejlik, domesztikáltak és idegenek egyszerre, akárcsak Beuys egere. A Big Chicken című festmény tyúkja például, miközben riadtan ott kotlik a kép előterében, egyszerre lehetne egy ufó és egy boncolás (ad absurdum ufóboncolás) alanya, a festmény egyszerre idézi fel a baromfipestis-pánik idején különösen gyakori híradások képkliséit, egy tetszőleges sci-fi jelenetet, sőt mindezeken túl Dr. Tulp híres anatómialeckéjét is. A ZOOm képei tehát az állatkerti intézmények szimbolikus, határok bejárására felszólító üzenetét hordozzák: az ember is állat, az állat is ember. És nemcsak az afféle kényszeresnek tűnő, ám egyszerű tapasztalatra gondolok itt, hogy az állatkertben önkéntelenül is más szemmel nézünk embertársainkra. Az állatkert kultúrtörténete ugyanis – hogy néhány Ferenczy Zsolt számára is kedves témát megemlítsek – szoros szálakkal kapcsolódik a kertépítés, a tudományok, a modern szabadidős foglalatosságok történetéhez, valamint hangsúlyosan és nem éppen dicsőséges módon a kolonializmus történetéhez is. Az állatkert nemcsak ismeretterjesztő labor, iskola és pihenőpark, hanem kiállítótér, cirkusz és bazár, egyszóval mesterséges Paradicsom, amelynek rendezőelve az enciklopédikusság és a békés egymás mellett élés utópiája.
Az okos lóval kezdtem és most a legszívesebben átadnám a szót az okos majomnak, Franz Kafka Jelentés az Akadémiának című elbeszélése narrátorának, aki talán azt is elmondaná e kiállításmegnyitó végén, hogy az ókori görögök a festőt zoographosnak, eleven lények, állatok rajzolójának nevezték.
Kukla Krisztián
Az írás az október 27-én elhangzott kiállításmegnyitó-szöveg szerkesztett változata. Ferenczy Zsolt tárlata a Resident Art Budapest galériában 2016. október 27-étől november 18-ig volt látható. Fotók: Lukács Gabi; fotógaléria a megnyitóról: ITT
Forrás: Apokrif online – irodalmi-kulturális folyóirat, apokrifonline.wordpress.com/2016/11/11/a-festo-allatkertje
A POST SAJÁT OLDALA >
projekt legújabb állomása a Napváros című kiállítás, mely az A38 Hajó kiállítótere, a Kiscelli Múzeum Templomtere, majd a B32 Galéria után a Resident Art Budapest lakásgalériában látható. A festmények és festmény-animációk egymást kiegészítve vezetik a látogatót a megfigyelő szemlélődés állapotába. A mozgó- és állóképek egyszerre hatnak az érzékekre és vetnek fel olyan kérdéseket, amelyek a művészet befogadásán keresztül megnyitják az utat az önreflexió és saját végső kérdéseink felé.
omdai prést használ a sokszorosításhoz, hanem egy tenyérnyi üveglencse segítségével manuálisan dörzsöli át a festéket a papírra, megőrizve ezzel a széria minden darabjának látszólagos egyediségét. A fizikai kontaktus, a kézi megmunkálás éppúgy része a koncepciónak, ahogy a témagyűjtés vagy a médium választása.
Emelkedett hangon szól, éppen a festészetről. Ezek a megidézett tárgyak aztán az önreprezentációt is szolgálják, összeállnak egy életképpé, egy aktív élet mozaikjaiként. A címadások olykor utalnak a tárgy kerettörténetére, amelyben fontossá váltak, máskor csak az egyébként feledésbe merülő pillanatot rögzítik: egy telefon, amely a Csend címet kapta, vagy a levetett nadrág, a Téli este, egy biciklis sisak, ami a Tour de Hongrie címet viseli, vagy az Üzenet, ahol egy falra ragasztott cetlin egy telefonszám áll.
művészetben elmerült magányt fejeznek ki, vagy ha távolabbra nézünk, az általános szociális, kulturális környezet sivárságára utalnak.
