Tour de Hongrie – egy korábbi kiállításunk képeiről

Kovács Lehel kétpólusú művei egyrészt nagyvonalúan megfestett szín- és struktúramezők, amelyekbe végletekig pontos, részletezően, hiperrealisztikusan megfestett tárgyak kerülnek. Olykor meghatározott térben, statikusan, máskor imagináriusan lebegve. Mindezt azonban nem szenvtelenül teszi, mint az amerikai hiperrealizmus alkotói, szinte eltávolítva a kép eredeti tárgyától és annak környezetétől, pusztán az optikai leképezésre koncentrálva, hanem törekedve a személyességre, érzelmekre.

Kovács Lehel egy korábban nálunk is kiállított képeiről Muladi Brigitta írt az Új Művészet online verziójában.

A valóság megörökítésének igénye egyidős az emberrel, az egyiptomi sírok vagy a pompeji és a római ásatások is meghökkentően valóságos tájábrázolásokat, csendéleteket, portrékat tártak fel az épületek falain. Kovács Lehel festményei nekem épp ezt a pillanatot idézik fel, amikor rátalálunk egy megkopott, rétegekkel bevon, lebontott, meggyötört felületen az előtűnő képre, egy titokra, amit a falak sokáig hordoztak. A feltárás épp oly intim és aprólékos lehetett, mint amikor Lehel megfest egy-egy színeiben és formáiban pompás, a képen kitüntetett szerepbe kerülő, ámde felettébb banális tárgyat a „műteremsarokban”, egy egész történetet mesél el egyetlen odadobott sporteszközzel, a láb formáját már magán hordozó, elhasznált tornacipővel vagy egy intim ruhadarabbal, a paravánon lógó melltartóval. Témájának egyszerűsége miatt nem lesz a festészet kevésbé magasztos, sőt. Emelkedett hangon szól, éppen a festészetről. Ezek a megidézett tárgyak aztán az önreprezentációt is szolgálják, összeállnak egy életképpé, egy aktív élet mozaikjaiként. A címadások olykor utalnak a tárgy kerettörténetére, amelyben fontossá váltak, máskor csak az egyébként feledésbe merülő pillanatot rögzítik: egy telefon, amely a Csend címet kapta, vagy a levetett nadrág, a Téli este, egy biciklis sisak, ami a Tour de Hongrie címet viseli, vagy az Üzenet, ahol egy falra ragasztott cetlin egy telefonszám áll.

A huszadik század elejétől számos irányzat él egymás mellett, a mágikus realizmus, a Neue Sachlichkeit, a fantasztikus realizmus, a tárgyias izmusok, mint a fotórealizmus, a hiperrealizmus és különböző radikális, brutális realizmusok. Kovács Lehel festészete kezdetben meg sem közelítette a mai „tárgyias látásnak” a módszerét, inkább a nyolcvanas évek magyar realista festészetéhez állt közel. Például Marosvári György, Balogh Gyula, Szakál Ágnes és személyes alkotótársai, a Sensaria alkotóinak képeihez hasonlítván a nagybányai és a Nagybánya utáni alföldi realista vonalhoz kapcsolódott, képein a táj spiritualitása, annak végtelen, fenséges karakterisztikája rajzolódott ki. Talán a nemrégiben elkezdett fragmentális táj, majd a tájban feltűnő alakok és az ember nyomaiként otthagyott tárgyak önálló látványként való felhasználásában fejeződött ki leginkább az a törekvés, ami mostani képeinek már jellemzője.

Közben úgy tűnt, hogy nem érintette meg Birkás Ákos 2000-től festett portrésorozata vagy Lakner László és Csernus Tibor, Szűcs Attila melankolikus konceptuális realizmusa. Mostanáig. Legfrissebb festményei azonban már ahhoz a nonfigurativitást és realizmust egyaránt, egy képen ábrázoló középgenerációs és fiatal festőnemzedékhez tartozik, akik a festészetben használják a személyes jegyeket éppúgy, mint az általánosan érvényes motívumokat, valamint az absztrakciót, a felületképzést és a figurativitást egyenértékűnek gondolják, és a festészet szerepét egyfajta saját történetmesélésként interpretálják.

Legújabb sorozata tehát erőteljesen átalakult, amikor a raszteres, motivális vagy archaikusan strukturált alapfelületekre egyszerű, hétköznapi tárgyakat, személyes jelentéssel bíró, de a titokzatosságot nélkülöző motívumokat kezdett festeni.

Kovács Lehel kétpólusú művei egyrészt nagyvonalúan megfestett szín- és struktúramezők, amelyekbe végletekig pontos, részletezően, hiperrealisztikusan megfestett tárgyak kerülnek. Olykor meghatározott térben, statikusan, máskor imagináriusan lebegve. Mindezt azonban nem szenvtelenül teszi, mint az amerikai hiperrealizmus alkotói, szinte eltávolítva a kép eredeti tárgyától és annak környezetétől, pusztán az optikai leképezésre koncentrálva, hanem törekedve a személyességre, érzelmekre. A megfestett objektek a maguk elhagyatottságukban egyfajta, a művészetben elmerült magányt fejeznek ki, vagy ha távolabbra nézünk, az általános szociális, kulturális környezet sivárságára utalnak.

Ugyanakkor ezek a művek vizuális és tradicionális értelemben szépek, esztétikusak. Ezzel Kovács Lehel nem kevesebbet sugall – minthogy az esztétikát nem tagadja meg, és a művészet fontosságát, szerepét, művelését egyfelől tanárként a festészeti tradíció továbbadásában látja, másfelől a saját egyéni illetve szűk közösségének értékeit közvetíti, egy azonos festői nyelv és tradíció által létrejött, szociális értelemben vett társadalmi csoport nevében, ahol a festészet ontológiai tartalommal bír, vagyis maga az élet.

(a szöveg az Óbudai Kulturális Központban 2016. december 9-én rendezett kiállításmegnyitón elhangzott beszéd szerkesztett változata)

szöveg: Muladi Brigitta

Fotó: Lukács Gabi / Resident Art Budapest

eredeti megjelenés: https://www.ujmuveszet.hu/2017/01/tour-de-hongrie-a-muteremben-kovacs-lehel-kiallitasa/