Tölg-Molnár Zoltán (Budapest, 1944-2024) Az alkotásait meghatározó eljárásokat, vagyis a roncsolást és az eróziót már egészen korán, a Főiskolán alkalmazni kezdte. Mestere, Fónyi Géza mellett nagy hatást gyakorolt rá Barcsay Jenő és Kokas Ignác. 1970-ben, festő szakon szerzett diplomát, majd 1971-ben Derkovits-ösztöndíjjal tüntették ki. 1972-től a Képző-, és Iparművészeti Szakközépiskolában, 1987-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanított festészetet. A tihanyi Belső-tó partján található művésztelepre nyáron és télen egyaránt szervezett kurzusokat, melyeken hallgatói például “falat tépni” is megtanulhattak. 1990-ben Munkácsy-díjjal ismerték el munkásságát, 1995-ben a római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként látogatott az örök városba. „Anyagművészete” mindenekelőtt a múlhatatlanságot, az időtlenséget hivatott artikulálni. Alkotásai többek között a Magyar Nemzeti Galéria, a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, a miskolci Herman Ottó Múzeum és a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum gyűjteményében, továbbá számos magángyűjteményben is megtalálhatók.

„Olyan időkarcolta, jelekben élő képeket hozok létre, amik szándékom szerint – még ha csak töredékesen is – felmutatják életünk drámai szépségét. Nagy, nyitott helyen szeretek dolgozni, ott, ahol átjár a szél, az eső, a napsugár. Az anyagokkal körülvéve tudok igazán része lenni a festésnek. Figyelve és hallgatva, provokálva és rombolva őket, sok türelemmel, bátorsággal és szerencsével kerülhetek az érzékenység – ami gondolom minden művészet alapja – áldott helyzetébe. Ahol a titok közelsége, az anyagok csendje és kozmikus hatalma meghozhatja a teremtő cselekvést, megszülethet valami, amiről addig azt sem tudtam, hogy létezik, aminek önálló élete van, ami az alkotásban felgyülemlett energia, ami az önmagában való életerő. És végül, ha úgy látom, hogy a 'holt' anyagnak sikerült magába szívni a szél, az eső és a napsugár erejét, és persze a magam hitét: akkor megszületett egy kép, és akkor boldognak érzem magam.”

‍