Nagy Marcell (1994) visszatérő motívumai az emberi arc, a szem, a levél, a láng vagy az inda, melyek kollázsszerűen, látszólag minden kompozíciót mellőzve, szabadon kavarogva, a festmény felületén kapcsolódnak egymáshoz. A layerszerű komponálás, a pasztellszínek, a visszatörlések, a festékcuppantások nyomai mind a látomás, az álom és a vízió, tehát a tudatos és tudattalan tartalmak keveredését és festészeti megjelenítésének lehetőségeit vizsgálják. A kitakarás, a kitörlés, az elrejtés – Határ képeihez hasonlóan Nagy Marcellnél is – fontos elemei a kompozícióknak. A figurativitás az ő képein oldódik fel leginkább az absztrakcióban.

A képekben megjelenő arcok, szemet formázó alakzatok, elmosódó kontúrok és lüktető organikus formák egy olyan belső világba vezetnek, ahol az én határai feloldódnak, és valami egyetemesebb tapasztalat kerül a fókuszba. Az alkotói folyamat spontaneitása átragad a nézőre is, mintha álomszerű víziókba lépnénk be, ahol a tudattalan képei kavarognak. A festmények olyan kérdéseket vetnek fel, mint: Hol kezdődik és hol ér véget az egyén? Létezhet-e szabadság az önfelügyelet megszűnésében?