Ethereal Visions

Megnyitó: 2025. május 29., csütörtök 19 óra
A kiállítást Csanádi-Bognár Szilvia esztéta nyitotta meg.

• • •

Szlávik Barbara művészete attól radikális, hogy minden értelemben elmegy a festészet határáig, és azon a pengevékony határon egyensúlyoz, amely a festészetet és a nem-festészetet választja el egymástól. Ez a határ természetesen többféleképpen is érthető: akár úgy, hogy a művészetet a giccstől, akár úgy, hogy a művészetet az epigonizmustól választja el, de akár technikai értelemben is: a festmény és a plasztika distinkciójaként. Vizsgálódásának tárgyai és egyszerre alanyai is végsősoron saját alkotásai, melyek egyszerre festmények és kép-elméleti analízisek. Festészetét így leginkább analitikus meta-festészetként lehetne aposztrofálni, azaz olyan művészetként, amely saját eszközeivel vizsgálja önmagát, és a műfaj végső kérdéseit. Mindeközben a tudományos apparátus módszereit is alkalmazza; a filozófia, az esztétika és a művészetelmélet teoretikusainak fogalomkészletével operál.

Szlávik hermeneutikai alapvetése – ahogy a hermeneutika általában – az értelmezés olyan rétegeit tárja fel, amelyek bár az interpretációt gazdagítják, mindazonáltal nem előfeltételei a befogadásnak. Hiszen a kép-installációk olyan environmentté szervezik a galéria terét, amelyben a látogató primeren, azaz érzékiségében is megszólítottá válik. A kép, helyesebben a képek monumentális struktúrája körbeveszi őt, és a pusztán kétdimenziós élményt a harmadik dimenzió megtapasztalásával gazdagítja. A monumentális kép-kompozíciók a vertikális és a horizontális irányok kiemelésével a megalitikus kultúrák ősi formáit hívják elő. Ilyen a vertikális monolit kőoszlop, vagy ’menhir’ amely a felsőbb dimenziókkal való kapcsolattartás, vagy a teremtés és az arra való képesség (művészet) legősibb megnyilvánulása. De ide sorolhatók még az egyiptomi obeliszkek, vagy az indiai siva lingam szobrok, és végső soron a keresztény templomtornyok is.

A címben olvasható ’mono’ előtag, az ’önmagában létező’, ’egyedülálló’ fogalmainak jelentésrétegével gazdagítja a kép, mint egység megbonthatatlanságának illetve megbonthatóságának kérdéskörét. Ahogy Szlávik írja: „A kép teste már nem (csak) abban érdekes, hogy egy adott képen belül érvényesülhet-e, hanem egy közös konstellációban miként mosódik el a saját rész, és hol válik közös, integrált résszé egy kompozíció során.” Azaz: Hol az egyes műtárgy, a ciklus, avagy az environmentbe rendezett kiállítás határa? Vajon a több darabból komponált kép az egység, vagy az önálló, egymástól elszakított műalkotás? Vajon a sorrendet felcserélve, a formákat tetszőlegesen variálva is működhetnek-e harmonikus műcsoportok, vagy egyes alkotások?

A hátsó térrészbe rendezett, vízszintesen futó frízsor egyszerre idézi a szintén prehisztorikus ’lintelek’ (vízszintes gerendák) formáit, valamint a klasszikus görög építészet architráv-íveit is. Ezek az építészeti alapelemek összekötnek, áthidalnak, valamint a tér horizontális kiterjedését érzékeltetik. Mindazonáltal a horizontális és vertikális formák találkozása fizikailag nem, de – a térbe helyezve – vizuálisan mégiscsak megvalósul; leginkább a befogadó retináján és elméjében.

A fentiek mellett Szlávik festészetének radikalizmusa főként a színek redukálásában nyilvánul meg. Kép-egységei – antropomorf allegóriaként értelmezve – a váz, a hús és a bőr hármasságára oszthatók, ahol a vázat a vakráma, vagy éppen a fatábla, a húst a hordozó felület, azaz a vászon, a bőrt pedig az alapozás és a színrétegek egymásra épülése képezik. Ahogy a bőr színének érzékelésében is meghatározó szerepet játszanak azok a rétegek, amelyek felépítik – valamint az alatta futó erek, szövetek és a hús – úgy a festmény színét is a legfelső réteg alatt meghúzódó alapozás faktúrája, a rétegrendek textúrája, valamint a pigmentek egymást fedő, vagy épp transzparens áttetszése határozza meg. A megnevezhetetlen színek a nézőpont és a fényviszonyok függvényében váltakoznak. A nyugodt letisztultság mögött rejlő izgalmat a definiálhatatlanság, és az ebből adódó bizonytalanság adja. A befogadás, a képhez való közeledés és az attól való eltávolodás lassú táncaként is értelmezhető. Ebben az interakcióban a haptikus, (tapintáson alapuló) felületek folyamatosan érintésre ingerelnek, miközben érzékenységükkel a felület érintését tiltják leginkább. A letapogatás aktusa így kizárólag retinálisan, a fény közvetítésével történhet meg. Az egymást fedő rétegek titka optikailag megfejthetetlen. A befogadó kíváncsisága így fennmarad, és fenntartja az örök kielégületlenség érzetét.

A galéria terébe lépve a legmegkapóbb érzés azonban mégiscsak a nyugalom és a csend. Az a két tapasztalat, amelyhez mindennapjainkban a legkevésbé jutunk hozzá. Szlávik művészete így, akárcsak a kortárs zene, a hiány és a csend felől is közelíthető. Vizuálisan túlzsúfolt világunkban a folyamatosan ingerelt tekintet megpihenhet a monokróm felületek mikrotörténéseinek szemlélésében, az elme pedig, az állandóan feldolgozásra váró vizuális ingerek hiányában, nagyobb eséllyel nyugodhat meg, és tapasztalhatja meg a szemlélődésben rejlő örömöt.

Schneller János művészettörténész

• • •

Szlávik Barbara (1996) A Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájának hallgatója. Mesterei Losonczy István és Radák Eszter. 2021-ben végzett Radák Eszter és Udvardy Emese osztályában. 2018 óta szerepel hazai csoportos és kurátori kiállításokon. 2022-ben a NaCo galériában szóló tárlattal mutatkozott be a nagyközönség előtt. Jelen kiállítása az első egyéni bemutatkozása a Resident Art galériában.

• • •

A kiállításhoz kapcsolódó események:

2025. június 6., péntek 18 óra
Tárlatvezetés Szlávik Barbara képzőművésszel

2025. június 12., csütörtök 19 óra
Filmvetítés ‒ Exhibition on Screen – Lucian Freud: Önarckép

2025. június 20., péntek 18 óra
Finisszázs ‒ Monokróm galériajóga Tóth Hajnával

• • •

Enteriőrfotók: Bíró Dávid