Közös nevező – Varga Zsolt és Nagy Benjamin kiállítása

A kiállítás ötlete egy Karinthy Szalonban megrendezett kiállítás alkalmával fogalmazódott meg bennem, melyet A kezdő 11 címmel rendeztett meg 11, a kerületben alkotó fiatal művész − köztük Varga Zsolt és Nagy Benjamin. A fiatal alkotók közül többen közös műteremben dolgoznak, ami nem feltétlenül jelentené, hogy művészetükben közös vonások is vannak, de Varga Zsolt és Nagy Benjamin esetében megfigyelhetők egymásra hatást gyakorló tendenciák. A játékosság és a véletlen szerepe egyaránt fontos eleme műveiknek, miközben stílusukban a tárgyilagosság, az elidegenítés is igen fontos szerepet kap.

Nagy Benjamin műveit az idea (ötlet), a humor (poén) és a kritikai él jellemzi, a médium kiválasztása ezek következményeként történik – tehát nem játszik elsődleges szerepet. Varga Zsolt egyértelműen festői problémákra keresi a saját válaszait.

Varga Zsolt képeinek látszólagos különbözőségük ellenére van egy jelentős közös motívuma: mindegyik képen központi szerepet kap a tér sík felületen létrehozott képzetének kérdésköre. Egymás fölé rendezett síkok hogyan állnak össze a fejünkben térbeli formákká? Miért azonosítunk egy szinte teljesen homogén színfelületet vízfelületként, vagy az ég egy darabjaként?
A látvány értelmezésének többértelműsége párbeszédre hív. Negatív és pozitív formáik játékában vélt és valós látványok, térérzetek tárulnak fel, miközben a képek végig fenntartják azt az önreflektív értelmezési tartományt, ahonnan apró vizuális jelekkel a nézőre kikacsintva üzenik, hogy semmi esetre sem szabad azonosítani őket azzal, aminek elsőre látszanak. Ha elsőre át is adjuk magunkat a látványnak és hiszünk a szemünknek, kicsit jobban szemügyre véve a festményeket, mindig megtaláljuk azokat a részleteket, utalásokat, szándékolt hibákat, amelyek visszatartanak a látvány primer értelmezéstől, és amelyek a képeket újra a meta-festészet dimenziójába helyezik.

Hasonló motivációval dolgozik Nagy Benjamin is, aki művészetében mindennapi, használati tárgyainkat emeli ki megszokott, magától értetődő kontextusukból, átalakítva őket. A tárgyak eredeti funkcióját megtartva reflektál saját művészetére, társadalmi kérdésekre vagy általában a művészet mai feladatára, miközben folyamatosan meg is lep minket. Az így létrehozott tágyak hétköznapi műtárgyként, vagy művészileg átértelmezett használati tárgyként is értelmeződhetnek – tovább fűzve a művészet közérthetőbbé tételére és a mindennapok művészetté transzformálására irányuló kérdést. Címadásával erősíti a kép és a szöveg ellentmondásos – olykor egymásnak ellentmondó, olykor egymást felerősítő – szerepét. Mindeközben sosem veszíti el az önironikus alapállását.

A kiállítást megnyitotta: Halász Krisztina művészettörténész
A kiállítás kurátora: Schneller János művészettörténész